Mészáros Kálmán (1973) történész, 1992-ben a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumban érettségizett, majd 1998-ban történelem–levéltár szakon diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. 2005-ben szerzett tudományos (PhD) fokozatot a Debreceni Egyetemen.
1997 óta a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársa. Disszertációját A kuruc katonai felső vezetés létrejötte és hierarchiája, 1703–1711. címmel írta és védte meg.
Fő kutatási területe a XVII–XVIII. századi magyar hadtörténelem, azon belül a kuruc kor, elsősorban a Rákóczi-szabadságharc története. Behatóan, gyakran családtörténeti keretek között foglalkozik a kuruc hadsereg tisztikarával. Munkája során nagy hangsúlyt helyez a történelmi, levéltári adattárak, adatbázisok építésére és a forráskiadásra. Egy monográfia, egy tanulmánykötet és öt önálló forráskiadvány mellett több mint 150 további publikációja jelent meg különböző szakmai orgánumokban, valamint több önálló kötet és két forráskiadvány-sorozat szerkesztése fűződik a nevéhez.
Díjai: Perjés Géza-díj (2006), Bolyai János Kutatási Ösztöndíj (2008), Bezerédj-díj (2011).
A Zrínyi Kiadónál megjelent kötetei:
– társszerzőként:
A szabadságharc tisztikara. In: Az államiság megőrzése. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharcról. (Szerkesztette és az előszót írta Czigány István) (2002) 157–188. o.
A Rákóczi-szabadságharc hadseregének irányítási rendszere (1703–1711). In: A magyar hadügyi igazgatás története (1526–1990). (Szerkesztette Hermann Róbert) (2021) 41–90. o.
– szerkesztőként:
Magyarország hadtörténete. II. Az oszmán hódítás kora, 1526–1718. (2020)
Ahogy ő mondja…
„A történészi munka a tárgyilagos történettudomány keretei között is lehet nemzeti misszió. Félig-meddig tréfásan fogalmazva: a történész a nemzet pszichológusának szerepét is betöltheti. Egészséges nemzeti öntudatra minden népnek, a magyarság szempontjából az egész nemzetnek és az elszakított nemzetrészeknek is szüksége van, a történészi munka során sok minden más mellett erre is tekintettel kell lenni.”
A szatmári béke évfordulója és egy szatmárnémeti Rákóczi-szobor felállítása kapcsán készült interjúban így fogalmazott:
„Történész vagyok, ezért nem sokat mondhatok a jelen korunkban követendő magatartásformákról. Személyes tapasztalatom, hogy hosszú távon megéri tisztességesnek lenni és maradni. A nemzeti identitás megőrzésének záloga az anyanyelvi kultúra, amelynek része a történelmi ismeretanyag is. Ehhez véleményem szerint minden áron ragaszkodni kell. Egyéni boldogulás, személyes érvényesülés, anyagi gyarapodás stb. miatt látszólag „megérné” feladni valamit a hagyományokból, a nemzeti identitásból, az anyanyelvi kultúrából, de az asszimiláció bizonyosan súlyos áldozatokkal jár és végső soron megbosszulja magát. A családok szintjén a nemzedékek között keletkezhet szakadék (tragikus, ha mondjuk a nagyszülő nem értetheti meg magát unokáival), de a közösségi lét számára is veszélyt jelent az önfeladás. Ha egy nemzet vagy nemzetrész elfordul a múltjától, kulturális hagyományaitól, az az amnéziás beteghez hasonló helyzetbe kerül, később pedig ahhoz válhat hasonlóvá, aki mondjuk 16 éves korában tudja meg, hogy örökbe fogadták és az igazi szüleiről semmit sem tud. Ezt a helyzetet egy ember sem tudja könnyen feldolgozni, miért tudná egy közösség?”
