|
A „gulag” szót először általános iskolás koromban hallottam, a hatvanas évek elején, amikor szabadszellemű, lenyűgözően művelt és bátor fiatal történelem tanárnőnk, Román Józsefné beszélt a sztálini Szovjetunióról, a koncepciós perekről, a koncentrációs táborokról és még sok másról is, ami akkoriban tabu volt. És mivel az irodalmat is ő tanította nekünk, rögtön könyvet is ajánlott hozzá, Szolzsenyicin: Iván Gyeniszovics egy napja című könyvét. Még aznap este végigolvastam, a döbbenettől, hogy „ilyen van?” le sem tudtam tenni, mint ahogyan később Lengyel József írásait sem. Édesapám is megjárta a hadifogságot, az ő korosztályából – 1918-ban született – ki nem? És nemcsak ő, mások sem nagyon beszéltek róla, nem illett, nem volt szabad, nem mertek, nem volt beszédtéma még nagyon sokáig. Olyan homályos volt az egész, miért, hogyan, hová vitték őket, miért büntették még egyszer azokat, akik közül sokan – Édesapám is – a Don kanyart is megjárták. Mennyi tragédia, mennyi fájdalom, mennyi keserűség! Mit vétettek? Kinek? Miért engedték? 2008 nyarán a kezembe kerültek Édesapám feljegyzései, melyeken 1997. június 27.-i dátummal látott el. Ez a nap orosz hadifogságból történt visszatérésének 50. évfordulója volt. Akkor persze már tudtam, mi is volt ez a hadifogság, de mégis megdöbbentett hogy még ennyi idő múltán is milyen erővel dolgoztak benne és milyen pontosan megmaradtak ezek az emlékek. Édesapám akkor már nagyon rossz állapotban volt, én mentem helyette ügyet intézni, így kerültem el a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségébe. Ez olyan közösségi hely volt, ahova mindig be lehetett menni, és mentek is az idős emberek beszélgetni, megosztani, felidézni az emlékeket. Meglepett, hogy mennyi hasonlóság van a sorsok között és hogy több mint 60 év után is mennyire pontosan idézik fel a részleteket. Közben pedig eldöntöttem, hogy nemcsak végighallgatom, hanem fel is jegyzem mindenkiét aki hajlandó beszélni a hadifogság alatti megpróbáltatásokról.
|
